Saját példánkból kiindulva mondom: mikor nyakunkba akasztva masinánkat elindulunk csellengeni a városba, konkrét cél nélkül, valójában csak úgy, azért állandó fejtörést okoz a fejben ilyenkor rendszeresen ott motoszkáló kérdés, de mégis: vajon merre és mit...? Majd, akár már a következő sarok váratlan pillanatképétől izgatottan emeljük szemünk elé az objektívet, mert: ezt feltétlenül...! A falakon kívüli világ ezerszer bizonyította már: a fotósok egyik leghálásabb terepe, hiszen a téma mindig az utcán hever...

Na, ez valami olyasmi, amire mindig felkapom a fejem! Lehet, hogy más számára nem jelent sokat, nem ad semmit és hidegen hagyja, sőt, előfordulhat, hogy majd megkapjuk, megkapja a művész (mert ez ugye gyakran előfordul kishazánkban), hogy ezt vagy azt koppintja a fotós, számomra mégis az átlagnál egyedi(-bb) stílusról, látásmódról, különlegességről, vagy legalábbis erre törekvésről árulkodnak Stéger Barbara fotói. Az általa teremtett álomvilág pont azt a szürreális valóságot jeleníti meg, amiért sok külföldi példán keresztül rajongtam itt a blogon...

Mile Máté még a magyART indulásának korai szakaszában, tavaly júniusban jelentkezett a fotóival. Mi akkor felvettük vele a kapcsolatot, mert tetszettek a munkái, azonban a hosszas egyeztetések után, az egyik magyART-os kiállításon történt személyes találkozás alkalmával arra kért minket, hogy jegeljük egy kicsit a megjelenést, mert szeretne új sorozattal, képekkel megjelenni majd a Manzárdon. Ez az idő most jött el, így most a 21 éves debreceni fotós alkotásai következnek a folytatásban.

Piroska a nagyihoz tartva egyszer csak a sűrű erdő legeslegmélyén, egy titkostisztás közepén találja magát. Picit megszeppen, ám a körülötte mindenfelé burjánzó varázslatos óriásgombák - hogy mitől, ő sem érti -, de megnyugtatják. Kosárkájával letelepszik hát az egyik alá, majd - már másodszor, ő sem érti -, de hirtelen ingertől vezérelve jókorát harap az ízletesnek tűnő csábítóan húsos törzsbe. Aztán..., pokoli gyorsan telepszik rá, valami furcsa nyugalom, egy pillanattal később pedig, átszellemült mosollyal a szája szegletében csuklik össze és merül álomba, a gigantikus viccesgomba tövében...!

Baksa Gábort egész pici kora óta foglalkoztatta, hogy mik azok a fura kütyük (fényképezőgépek) a polcon, amit nem ér fel. Mire jók? Hogyan működnek? Ilyen és ehhez hasonló, sőt, számtalan másik kérdés fogalmazódott meg benne, és mikor szépen lassan ráeszmélt a válaszokra, már menthetetlenül beleszeretett a masinába és az általa nyújtott lehetőségekbe. Számomra egy nagyon szimpatikus, a műfajjal szembeni kellő alázatról árulkodó kijelentése volt megkapó leginkább az első levelében: mikor 4-5 évvel ezelőtt tudatosan kezdett fotózni, rájött, hogy bármire használhatja a gépet és lehet, hogy sosem fogja felérni igazán azt a bizonyos polcot...

A magyART-ban ma bemutatásra kerülő tehetséges fotós példája, talán - a tegyük hozzá joggal -, türelmetlenkedő pályázókat is meggyőzi, érdemes kivárni. A levél elküldésének idején még ötödik félévét a campus falai között töltő Gábor ugyanis, már vastagon a hatodik szemesztert hasítja, de türelemmel várta az alkalmat, és ma végre övé a főszerep! Szemezgettünk néhányat az átküldött portfólióból, kérünk vessetek rá egy pillantást, szerintünk érdemes...!

Tetszett, ahogy Havasi Gergő kezdte a bemutatkozását, mert szeretem az öniróniát: „nem vagyok vérprofi, ellenben lelkes amatőr”. Próbálta kimenekíteni magát, hogy ne kelljen komplett novellában értekeznie saját magáról és a rajzzal megélt kalandos útjáról, de nem hagytuk annyiban. Feltettünk neki néhány kérdést, amire azért legnagyobb örömünkre serényen és bőven válaszolt. Most tehát ez és a fiatal rajzművész egyedi és feledhetetlen alkotásai következnek a folytatásban.

Mindenki nehezen beszél magáról. A művészekre pedig hatványozottan igaz ez a kijelentés, így nem lepődtem meg azon sem igazán, hogy Mesterházy Győző is így kezdte a bemutatkozószövegét: „magamról beszélni nehéz”. Persze a művészek számára olykor egy fokkal könnyebb, hiszen nem feltétlenül kellenek számukra szavak ahhoz, hogy legbelsőbb énjükről, örömükről, fájdalmukról, bármiről beszélni tudjanak. Hogy hogyan értelmezzük azt, ami felőlük érkezik, az már más kérdés. Számomra Győző művei a legtöbbször tabutémákat feszegetnek és könnyednek éppen nem nevezhetőek, de nem csak ezért érdekesek, hanem a megvalósítás miatt is. Az ügyes kezű képzőművész munkái következnek most a folytatásban.

Vinkó Leó nem maga keresett meg minket. Mint már többször előfordult korábbi magyARTosokkal kapcsolatban is, egyik kedves barátja ajánlotta számunkra a művész alkotásait, mi pedig ránézve a portfólióra, egyértelműen a szerelem jeleit érzékeltük magunkon. Az 1987-ben Kiskunhalason született fiatal tehetség a képzőművészeti ágak közül a festészetben találta meg a kiteljesedést, ez az, amiben a legkönnyebben ki tudja fejezni saját, egyediségre törekvő stílusát. Ráeszméléshez, hogy márisittahétvége, most az ő műveit hoztuk.

Inbox: Kedves Laci & Tibi!

A kérdés, ami mostanában éjjel-nappal foglalkoztatott minket: Lehetnek az ezerszer látott popkulturális képek, amik körülvesznek minket, újra érdekesek számunkra? Azt gondoljunk, találtunk egy módot, amivel ezt elérhetjük, így örömmel mutatjuk be Nektek a ThinkInvisible-t, melynek elsődleges célja, hogy megmutassa, van élet a telt szimbólumok után is. Ahelyett, hogy több akar lenni, inkább kevesebb.

Hogy micsoda is ez valójában? Képrejtvény, optikai illúzió - tulajdonképpen bárminek nevezhetjük. Félig kitakart híres körvonalak, amik azt az érzést keltik, hogy "Ezt már láttam valahol", de még is sokszor el gondolkodtatnak, hogy hol is pontosan...