Szűcs Attila képei számomra a szürrealizmus egyfajta modernkori képi definíciói. Valami megfoghatatlan és elmondhatatlan érzés vagy érzet, ami a valóság és az álom határmezsgyéjén mozog egyfajta sajátos, ám irányíthatatlan asszociációs logika mentén. Egymásra montírozott , egymásba folyó fotók és momentumok, amik egymással vegyi úton lépnek kölcsönhatásba, új tartalommal, félelmekkel, jelentésekkel és jelenésekkel töltve meg egymást.
Részleteket emel ki és emel át, miközben ellényegteleníti azokat. Zavarba ejtően. Szimbólummá minősíti a kiemeléseit, és ugyanakkor meg is kérdőjelezi azokat. Semmi sem az aminek látszik, és ráadásul nem is ott, ahol látni véljük. Mert lebegtetve a teret elbizonytalanítja a szemlélőt. Képet helyez a képbe, visszatükrözi vagy épp átfolyatja a plánokat egymáson. Álomszerű minden.
A szín-, és az anyaghasználat is ezt a hatást erősíti. Az olaj Szűcsnél szinte akvarellszerűen lazúros, a színek összessége monokrómba hajlik - álomszerű fekete-fehér emléket hagyva. Füstköd, homály, korrózió. Sejtelmes, feledésre és/vagy továbbgondolásra kárhoztatott képek. Magyarázat után (Álmoskönyv után) kiáltó képek.
Annyira személyes húrokat penget az arra fogékony közönségben, annyira emocionális és intuitív a képek és a befogadó kapcsolta, hogy felesleges minden legépelt karakter, sőt a fentebb lévő sorok is azok. Beszéljenek, kommunikáljanak a képek...
