Vártunk, csak vártunk, de Sebestyén László fotóművész végül nem jelzett vissza a levelünkre. Feladni nem szoktuk, gugli pedig a barátunk, úgyhogy végül most jött el az idő, hogy jól körülnézzünk és begyűjtsük a fellelhető információkat róla. Találtunk is ezt-azt, amit a folytatásban olvashattok, sok-sok szépséges fotó kíséretében.
Leginkább csak korábban és máshová írt bemutatkozásokat találtunk, így most erre tudunk mi is támaszkodni.
Sebestyén László így írt magáról a Budapest folyóirat oldalán:
Egy fotós bemutatkozása? Hát nehéz ügy, hiszen általában azért lesz az ember fotós, mert nem a szavak embere. A képek megszállottja. Életem fotóalbumából az első képpel kezdeném: újlipótvárosi gyerek vagyok, vagy inkább voltam. A Pannónia utca (akkor még Rajk László) jelentette nekem a világot, s annak közepét. Ezer meg ezer átjárós ház, ahol a srácokkal szanaszét tudtunk futni ha kergettek a nagyobbak. A Kinizsi söröző (ma Belga), ahol jegyre ettük a csumit (előfizetéses menü). A Csanádi utca a trolimegállójáról volt híres: itt kínálta portékáját az újlipótvárosi üveges, s a kirakatában egy Tarzan fotó díszelgett. Fél karomat odaadtam volna azért a képért. Aztán a Higiénia áruház ami messziről bűzlött, de mindig azon az oldalon mentünk, mert a túloldalon egy dunyhakészítő kirakatában kitömött libák néztek szembe az utca előkelő népével.
Nem lehet felsorolni a megannyi helyszínét Pestnek, amelyek állóképekké merevedtek emlékezetemben. Aztán pár év Buda. A Műegyetem hatalmas falai. Majd újra Pest. Az Andrássy úton fotózni tanultam, később azt is, hogyan tervezzünk újságot. Minden, amit a tipográfia és a nyomdafesték elbír.
Budapestet fényképezni fura dolog. Nap mint nap sétálunk utcáin s terein, látunk kapukat és ablakokat, amik alig várják, hogy mesélhessenek magukról. Múltjukról s jelenükről. Aszfaltjukon napmintnapos örömünnepet táncol fény és árnyék, egét hatalmas épületek felhőkbe nyúló oszlopai bontják érdekes geometriai formákra. Nyitva felejtett kapukon belesve csodalépcsők kígyóznak az emeletekre, s öreg liftek pihennek a földszinten. Kis utcák bezárt boltjai, suttognak boldog békeidőkről. Az utcák, házak illata és mosolya vagy éppen könyörgése a szebbért és jobbért. A Duna folytonos tánca a hidak lába körül. Hetekig lehetne bámulni és gondolni a semmire vagy akár a valamire.
Hát ez lennék én, én albumommal az én Pestemmel és Budámmal, amiből pillanatszeleteket ragadok ki, hogy aztán mesét kerekítsek, kerekítsünk belőle.
Ha te is hasonlóan tehetséges magyar művész, kreatív ember vagy, olvasd el a felhívásunkat és jelentkezz nálunk!
