Imádom a felfedezés élményét, amikor azt érzem, hogy valami nagyon különleges dologra leltem, amikor elönt az izgalom a látottakkal, hallottakkal kapcsolatban, amikor azt érzem, hogy a legszívesebben azonnal világgá kürtölném, hogy mindenki, de legalábbis a művészet és design iránt érdeklődő emberek figyeljenek oda arra az adott dologra, mert mindenképpen megérdemli. Ilyen élményben volt részem Kele Fodor Ákos levelében találtakkal kapcsolatban.
Történt ugyanis, hogy Ákos egy közös ismerősünkön keresztül felkeresett, hátha érdekel az a projekt, amit az elmúlt időszakban létrehozott. Első pillanatban nem is igazán értettem, hogy miről van tulajdonképpen szó. Az Echolália egy verseskötet, amely az 1983-ban született költő, író, drámaíró, szerkesztő szerzeményeit tartalmazza? Egy buja designkönyv, ahol a tipográfia okoz mámorító gyönyöröket? Vagy egy kísérleti elektronikus zenei albumról van szó, ami végtelenül igényes ruhát és történetet kapott?
Az egyes elemek külön-külön fedték fel a titkot, hogy itt bizony egy olyan témáról van szó, amely az említett három modult egymásba, egymásra építi, szimbiózisban élnek egymással, kiegészítik, támogatják egymást. Az Echolália egy szuperlatívuszokkal dicsérhető audiovizuális orgia a kortárs magyar költészet és irodalom kedvelőinek, sőt azok számára is, akik ezt a művészeti ágat eddig nem igazán részesítették előnyben.
Ákos egyébként 2011-óta dolgozik az Echolálián; Móricz Zsigmond-ösztöndíjat és NKA alkotói támogatást kapott a versek megírására és a vizuális költemények konceptuális tervezésére. Részben ezek az összegek adták a szakmai megvalósítás fedezetét. Mivel a vizuális költészetnek grafikailag is professzionális formát akart adni, 10 tervezőgrafikust kért fel, hogy látványvilágot teremtsenek, megalkossák ezeket költeményeket. Ezt követően egy techno-producert kért fel, hogy adjon elektronikus-zenei nyelvet néhány versnek. Két színész és egy rendező volt segítségükre a vershangfelvételekkor. Ebből született a zenei album. Mindezek után egy designstúdió grafikusai tervezték meg a két tárgy vizuális formáját és az Echolália webes jelenlétét. Készítettek egy prototípust: nyomtattak és köttettek egy könyvet, valamint vágattak egy lemezt, hogy kipróbálhassák és tesztelhessék a végeredményt.
Az Echolália egy olyan, komplex művészeti projekt, amelyben az alkotó számos másik kreatív szakember segítségével, bevonásával hívta életre ambiciózus álmát. Miután teljesen beleástam magam ebbe a megvalósult fantáziavilágba, azt éreztem, hogy máshogy nem is érdemes nekiállni az önmegvalósításnak mint úgy, ahogy Ákos tette, a maximumot kihozva a önmagából, másoknak is munkát, majd később figyelmet adva, kifacsarva az utolsó cseppet is lehetőségekkel átáztatott valóságszövetből. Meg azt is, hogy mindenképpen szeretnék egy kicsit többet is megtudni erről az izgalmas kezdeményezésről, úgyhogy feltettem Ákosnak pár kérdést:
Mit lehet megtudni rólad?
Költő, drámaíró és szerkesztő vagyok. Első verseskötetem, a Textolátria (JAK+PRAE.HU, 2010) Gérecz Attila-díjat kapott – ez az adott év legjobb első verskötetéért járó elismerés. Már ebben a könyvben is szerepelt pár vizuális költemény. Amúgy 2008-óta az Erdélyi Vándorszínház darabjait írom; szerkesztettem a Prizma és az Eső folyóiratot is.
Honnan jött az Echolália ötlete?
Láttam, hogy nincs érdemi együttműködés a kortárs graphic design és a költészet között. A tervezőgrafika térfelén utólagos adaptációk, hommage-ok, egyetemi formagyakorlatok, plakátok léteznek csak, az irodalmi életben pedig vizuális irodalmat ugyan többen csinálnak, de azt irodalmilag pozicionálják, én pedig nem irodalmat akartam csinálni, hanem olyan műalkotást, mely tervezőgrafika és irodalom közös és vér szerinti gyermeke. A zene területén is hasonlót tapasztaltam: míg a pop-rock kultúrában reneszánsza van a kortárs irodalomnak, az elektronikus-zene területén nem léteznek hasonló együttműködések. Szintén csak régi szavalatfelvételekből készült remixeket találni – önálló új műveket nem. Szóval találtam két vakfoltot a magyar kultúrában. Innen már végképp nyilvánvaló volt, hogy nem könyvet készülök írni. Ezt megfejeltem még annyival, hogy a site-ra is került egy ars poetica-jellegű költemény, vagyis az online rész is a mű tartozéka.
Hogyan kezdtél a megvalósításba?
Kidolgoztam egy-egy vizuális költemény logikai/formai koncepcióját (ezeket több esetben közép- és barokk kori vizuális költemények ihlették), megírtam hozzá a szöveget, és felkértem tervezőgrafikusokat, hogy az általam felvázolt formai elvek mentén adjanak vizuális nyelviséget a versnek. Írtam egy hosszú prózakölteményt, majd ennek kiválasztottam hat részletét, és megkerestem Modeót, hogy hozzunk létre ezekből egy egész albumot. Minden szót alaposan átbeszéltünk, ő a szövegből indult ki, de ha valami nem működött, kihúzott részeket a szövegből, illetve egy ponton át is íratta velem. Én pedig zeneírás folyamata alatt időnként véleményeztem a készülő track-eket. Így született meg az EP. Végül felkértem a Hooh Studio grafikusait, hogy adjanak egységes arculatot a két tárgynak és a site-nak. Itt is kölcsönös volt az alkotás: pl. a lemezborítón lévő szöveget arra a formára írtam, amit ők megterveztek.
Hogyan épülnek egymásra az egyes modulok?
A könyv borítójának egészén egy végtelenített rácsvers található (középkori műfaj). De nem csak a front és a back között lehet olvasáskor cirkulálni, hanem át is lehet lépni a lemezborítóra, ahol ez a költemény folytatódik, sőt, a centermatricán is található egy-egy verstöredék. A könyv „belső héja” a már említett hosszú prózaköltemény – ezt érdemes „hozzáolvasni” a zenéhez, mert nem is pontosan egyeznek, plusz gyökeresen átértelmezik egymást.
Hogyan találtál rá a megfelelő emberekre a modulok létrehozásához?
Rengeteg portfóliót néztem végig, illetve zenei site-ot csekkoltam le, mire megtaláltam a stáb tagjait. Több grafikust is kifejezetten egy adott vershez kerestem; Modeót is a zeneesztétikai elképzeléseim alapján választottam.
Mik a nehézségek, buktatók?
A művészi nehézség itt olyasmi, amilyen egy filmrendezőé: a kollégád nyelvét folyékonyan kell tudnod beszélni, hogy instruálni tudd, az ő fejével is gondolkodnod kell, és nagyon pontosan kell fogalmaznod, mert a félreértésekből széttartó, darabos vagy semmilyen mű lesz. A menedzsment része meg azért nehéz, mert az egész egy rózsaszín elefánt. A kiadók nem tudják értelmezni. Az egyik nagy könyvkiadónak pl. elküldtem a zenei albumot és a könyvet elektronikusan, megmutattam a site-ot, felkínáltam a prototípusokat, és a válaszlevelükben minden előfordulásában következetesen verseskötetnek nevezték az Echoláliát, és arra hivatkoztak, hogy ebben az évben több verseskötet már nem fér be. :) Ilyen kulturális félvaksággal kell ádáz harcot vívni.
Miért érdemes belefogni egy ilyen komplex projektbe?
Olyasmit lehet létrehozni, amit a projekt szereplői önállóan, önmagukban nem tudnának megalkotni! Ezért is nevezem én ezt a médiumközi tárgyegyüttest költészet 4.1-nek, hiszen nem irodalom, nem grafika, nem zene – és nem is e három számtani összege. A személyes dimenzióját tekintve pedig rengeteg szakmai ismeretet tanultam az alkotótársaimtól, és mivel nagyon nehéz és viszontagságos munka volt, önismereti tanulságai is voltak, valamint a teherbíróképességemet is jócskán megedzette. :)
Amennyiben minden a terv szerint alakul, összejön a kiadáshoz szükséges összeg, megvásárolható lesz az Echolália, mik a további tervek?
Techno-bulis bemutatókat tervezünk, és egy interaktív multimédiás kiállítás koncepcióján dolgozunk.
A zenéért Modeo volt a felelős, a designért a Hooh Studio, a költeményeket vizuális formába öntő tervezőgrafikusok pedig a következők: Bodolóczki Júlia Jula, Borzák Márton, Fekete Miklós, Herr Ágnes, Kiss Zsombor, Mayer Norbert, Serfőző Péter, Simon Péter Bence, Thury Lili.
Minden fantasztikus a történetben, kivéve, hogy jó magyar szokás szerint nem olyan egyszerű ennek a multimédiás gyönyörnek a kiadása. Kezdve azzal, hogy a kiadók többsége sem értelmezni, sem profiljába illeszteni nem tudta az Echoláliát...naná, hiszen nem könnyen eladható, instant, felületes, „azéletedérttevagyafelelős”-mélységű „önsegítő” gondolatok gyűjteményéről van szó, hanem bizony gondolkodni kell a látottakon, hallottakon és ezek összefüggésein, árnyalatain.
Az egyetlen olyan kiadó, aki képes volt a projekt befogadására, sajnos nem eléggé tőkeerős a kiadáshoz, így közösségi finanszírozáshoz kellett fordulni, úgyhogy Ákosék meg is tették a tőlük telhető legtöbbet. Én mindenkit bátorítanék arra, hogy adakozzon a megvalósítás oltárán némi összeggel, mert az alkotó és a mű egyaránt és ténylegesen megérdemli! A 15.000.-Ft vagy a feletti támogatás lényegében elővásárlást jelent, vagyis a támogató – a tárgyi ajándékokon túl – ténylegesen kap majd egy példányt az Echoláliából. Továbbá minden támogatási összeget beszámítanak, azaz levonnak a vásárlás összegéből, ha a támogató később meg szeretné venni az Echoláliát. Ide kattintva tudtok hozzájárulni a kézzelfoghatósághoz.