Schall Eszter 23 éves grafikusművész már egészen kiskorától gyöngyöt fűzött, kézműves dolgok kötötték le és váltak hobbijává. Ahogy a művészlelkeknél lenni szokott, érettségi után egy barátnője segítségével – aki csupán pár nap alatt készítette fel a felvételire – bekerült a Novus Művészeti Iskolába, ahol végül grafika szakon végezett.

Arra a kérdésre, vajon mi a közös a világirodalom egyik legfajsúlyosabb műve, az empirikus tudományok legszigorúbb ága, az élete korai szakaszában egy rejtélyes betegség következtében hallását teljesen elvesztő spanyol festőóriás, egy tragikusan rövid életű alsó-ausztriai zseni, az [17. századi brit filozófus] angol–ír figuratív festő, egy teoretikus svájci festő/grafikus, valamint excentrikus egyéniségének köszönhetően igazán soha meg nem értett magyar piktorgéniusz között – lévén mindannyian individuumok vagyunk – egzakt válasz csak egy lehet: Feith Bálint.

Szabó-Lencz Pétert a festészet mellett a művészet egyéb ágai is mindig érdekelték. A zenét és színészmesterséget is tanult 29 éves művész saját elmondása szerint, a kellő önbizalom vagy az önmagába vetett túlságosan is kevés hit miatt, a művészeti pálya helyett inkább követte az egyik haverja példáját, és beiratkozott egy cukrásziskolába. A képzőművészetet autodidakta módon tanulta, miután pár hónapos angliai tartózkodás és az áttörést hozó két film (Túlélni Picassót és a Basquiat) után úgy döntött, hogy a művészetnek fog élni.

Szabó Csaba aka. cSabósZaba aka. Bánatkertész Szentesen él és dolgozik. Az újrahasznosítás magyar mestere lakhelyének ezerszer végigjárt utcáin sétálva kutatja fiával az alkotásokhoz felhasználható alapanyagokat. Minden érdekli őket, amit egy átlagos ember sosem venne észre vagy undorral fordítaná el az arcát. Többek között elhullott madártetemekre, kocsikerék által kilapított békákra, elhajított kvarcelemekre, rozsdás szögekre, magányos siklótetemekre, tehénszarra, borosdugókra, madárcsőrökre, cigarettacsikkekre vadásznak, mindenre, ami elmúlt, és aminek új értelmet lehet adni. Ezekből a hétköznapinak nem nevezhető hozzávalókból varázsol egyedi képeket. Az elmúlás viszonylagos. Túl sokat ezen kívül nem tudni róla, honlapján olvasható bemutatkozása is inkább egy szépen megformázott görbe tükör az információra éhezők számára. Nekem is.

Fényképezni olyan, mint őszintén beszélni valakivel. Révai Sára fotográfus számára legalábbis ez a legkifejezőbb kommunikációs eszköz, amivel a lehető legteljesebb mértékben meg tudja mutatni az embereknek, hogy hogyan látja a világot, és milyen is az a világ, amiben él. Sára általános iskolásként kapta meg az első fotómasináját, ami valószínűleg azért következhetett be ilyen hamar, mert már akkor is megörökítve a világot, önkéntelenül hunyorított az egyik szemével, kezeivel fura mozdulatot téve az arca előtt.

Ez persze nem igaz, csak ő sokan vannak, mármint Tanai-Toguro Gyula. Saját állítása szerint, ha három szóval kellene jellemezni, akkor ő egy szangvinikus, szarkasztikus, szabadelvű, nagypofájú képzőművész, aki több világban létezik egyszerre és sokféle stílusban alkot, mert így jó neki. Ezért a multiskizofrén megbélyegzés. Az érvényesülés nehezebb útját választó autodidakta művész festhetne túlburjánzóan szép tájképeket, unalmas csendéleteket, ő mégis inkább polgárpukkasztóan szürreális és egyedi világába invitálja meg a nézőt.

Kovács Ágota pár évvel ezelőtt még nem tudta, hogy mi fán terem a drótszobrászat. A rajztanárként végzett művésznő maga sem gondolta volna, hogy egy hiperkritikus művészettörténész férj kell ahhoz, hogy teljesen elterelje az eredeti pályáról, és egy halk sikkantás kíséretében eldobva magától a ceruzát, ecsetet, mintázófát, egy egészen hosszú útkeresés kezdődjön. Közel 20 év, jó pár érdekes munka (például múzeumi gyűjteménykezelő, régiségboltos, képrestaurátor) és az addigra csordultig felhalmozott kreativitás, vágy, élmények, képek, karakterek végül új útra terelték.

Egy kicsit keseregtünk, aztán intéztünk egy felhívást, amire szép számmal érkeztek megkeresések. László Luca Gerda fotóművész képei a legelsők között fogták meg a fantáziámat. Álomszerű, egyedi látásmóddal átitatott művészfotói alapján kevesen (vagy csak a vérprofik) állítanák azt, hogy készítőjük amatőr(-nek vallja magát).

A blog indulása óta eltelt közel másfél évben többször próbáltuk jelezni, hogy nagy örömünkre szolgálna magyar tehetségekről és munkáikról beszámolni itt a blogon. Igaz, ez a felszólítás mindig csak egy adott téma utolsó mondataként szerepelt, és lehet, hogy ezért nem jutott el a megfelelő helyekre. A napi blogmenet mindig a legjobb témák felkutatásával kezdődik, de ahogy már sokszor keseregtünk, kishazánk tehetségei valamilyen okból kifolyólag kevésbé képviseltetik magukat (vagy csak kisebb visszhanggal) a forrásainkként használt számtalan neves gyűjtőoldalon, blogon. Lehet, hogy mi csinálunk valamit rosszul, nem a megfelelő helyeken keresgélünk, de a külföldi művészek, designerek, hétköznapi kreatív emberek munkái sokkal nagyobb arányban ugranak bele az arcunkba, mint honfitársainké. Pedig nem kellene, hogy így legyen!