Gyarmati Zsolt művészete egy sajátos, egyéni, ugyanakkor jól és tudatosan felépített univerzum. Az alkotás folyamatától, sőt annak kiváltó okától kezdve egészen a menedzselésig. Impulzív, de irányítottan ösztönös. Mint egy pszichoterápia.
Eszközként használja mindazt, ami ellen fellép, a nagyvárosi vizuális zajt, a végtelenül tárgyiasult világ popkulturális ikonjait, és azok sokszor kiüresedett formanyelvét. Képei mint modernkori barlangrajzok, egymásra rakódott durva, olykor primitív rétegek, egymás alá-, fölé-és mellérendelt, egymással kölcsönhatásba lépő szimbólumok kavalkádja.
Ahogy az alkotás során Gyarmati, úgy a befogadó sem képes elengedni a képeket. Vagy fordítva. Mert azok kilépnek a síkjukból, magukhoz kötnek. És nem csak a szó szoros értelmében. (Bár kézenfekvő lenne itt és most a kötelekről és a hipnotikus neonokról értekezni…) Mert szinte belesüppedünk az olykor bitumenszerű rétegek közé. De ugyanakkor, és ellentmondásszerűen nem beleragadunk, hanem feloldozást gyerünk az ismerős ölelésben. Ismerősek a pixelek, ismerős a probléma, ismerősként mozgunk az utcazajban. És olyan erős a zaj, hogy halljuk magunkban a csendet.
Persze durvának tűnnek. Durva az eszközhasználat. Durván felvitt zománcfesték. Fekete, vörös, sárga. Metszően bántó alapszínek, horrorisztikus formák, koponyák, majmok, fogak csontvázak. Ismerősen idegen, és elidegenítő hatás. Hatásos, de nem hatásvadász, mert ez a természetes, ez a természetes közegünk, amiből ezen módszerrel szabadul a művész és általa a szemlélő.
Érdemes megnézni a Traumaverzum című portréfilmet is. Gyarmati úgy beszél a művészetéről az alkotás folyamatáról, annak mibenlétéről, hogy az nem magyarázat és nem egyértelmű megoldás, hanem, mondhatni útmutató, a kommunikáció, az alkotás szerves része.
