A város legváratlanabb helyein ütközhet vele az ember. Arcán folyton ugyanaz a kíváncsiság, szemében ugyanaz a vallató pillantás. Mintha folyton valamiféle őrségen lenne, szüntelenül szimatol, kutat, fürkészi a távolt amögött is, amit épp fényképez. Soha nem bírál, ítéletet soha nem mond a dolgokról vagy eseményekről. Egyszerűen csak számot ad arról, amit lát és hall.
Abban a pillanatban, amint az átküldött portfolió harmadik darabjához értem, eldőlt: a magyART sorozat mai kiadásában egyértelműen őt illeti a főszerep! Bankó Roland aka Rowlend.
Hello, a nevem Bankó Roland és városi fotózással foglalkozom. A fotózás iránti szenvedélyem kialakulása édesapámhoz köthető, aki a Budapest Ragtime Band nevű zenekar turnéi alatt rengeteg európai városban megfordult, és alkotott is szép szerényen. Rengeteg szép fényképet őriz otthon, amin megannyi érdekes téma és pillanat található. Anno ezen képek hatására döntöttem úgy, hogy minden áron fotós szeretnék lenni.
Számomra Budapest olyan mint egy ember.
Minden olyan tulajdonság felfedezhető benne ami mindenkiben megtalálható. Gondolok itt örömre, bánatra, külsőleg szépségre, belsőleg betegségre. Egy véletlen elkapott mosoly, vagy egy kéregető kéz. Mind mind a különböző társadalmi létforma rétegeinek leképződése.
Az egyik kedvenc területeim közé tartozik a metró sajátos világa, ami részemről a szellemi elmélyülést jellemzi. A két állomás között álló metró szerelvényben indulásra várakozó embereken, és utazás közben egyaránt rendkívül érdekes megfigyeléseket lehet végezni. Az "Ott ahol még sosem jártál, még is minden nap megfordulsz" kép címe már magában egy komplett paradoxon, de még is rendkívül találó.
Utazás közben az emberek általában titokban egymást méregetik. Hiszen nincs más választásuk: totál egymással szemben ülnek. Sokan pedig az ablakon keresztül bámulnak a száguldó szürke semmibe. Úgy, mint ha valami rendkívül érdekes dolgot szemlélnének. Közben páran elgondolkoznak azon, vajon hogy nézhet ki az az alagút, amiben a metró halad.
Ez a gondolat engem is foglalkoztatott, ezért fogtam magam és lemásztam az alagútba. És lőttem egy képet. Az Urbansnobnak adott interjúból idézve elmesélem hogy történt:
„Ez a gondolat pattant ki a fejemből 2006 egyik kora őszi reggelén, amikor még az ágyban fekve elhatároztam, hogy azt a napot csak is kizárólag a budapesti metróhálózat megörökítésével fogom tölteni. Így is lett. Pillanatok alatt a földalatti világ helyszínére kerültem. Köztudottan, a BKV területén tilos fényképezni. A lényeg, hogy sorra jártam az állomásokat, először a Deák téren kezdtem, és a kék és a piros metróval elmentem minden irányba. Az egyik megállónál először a biztonsági sávról a gépet a földre helyezve kezdtem alkotni. A fejemben már lejátszódott, hogy a hangosbemondó megszólal, rosszabbik esetben az egyik falból szokás szerint előbújnak a biztonsági őrök és felszólítanak, hogy hagyjam abba amit csinálok. A metró még nem jött, átléptem a biztonsági sávot, olyan helyen álltam, ahol már tényleg rám kellett volna szólniuk. De nem történt semmi! Erre kezdtem felbátorodni, és az állomás pereméről lehajolva oldalra is fotóztam egyet. Amikor már emiatt sem szóltak, hogy fél fejjel bent lógok a sínek fölött, akkor már tényleg belém bújt a "lildevil", fogtam magam és szépen az állomás legvégére sétáltam. Akkor ötlött ki a fejemből, hogy olyan képet szeretnék készíteni, ami egyáltalán nem szokványos, és teljes mértékig eltér attól, amit az átlagos utas tapasztal. Az állomás végére érve felnéztem a közelben található egyetlen, nagy fémgömbbe burkolt megfigyelő kamerára. Egy olyan objektív volt rajta, ami akkora teret zárt be, hogy már nem látta ha félrehajtom az "Idegeneknek belépni tilos" táblát, amin keresztül egy lépcső vezet le a sínek mellé. Ez a lejárat a szerelőknek és a mentősöknek van fenntartva baleset esetére. Pár méterre besurrantam az alagútba, ahol már érezni lehetett a közelgő szerelvény előtt tolódó fémes illatú légtömeget. Eszembe jutott Pindroch Csaba egyik mondata a Kontroll című filmből: "-Jön a kukac!" Már hallani lehetett a sínek sercegését, a gépet gyorsan beállítottam hosszú expozíciós időre, a fény már élesen látszódott, amikor a szerelvény valami eszeveszett sebességgel elszáguldott mellettem. A megfelelő pillanatban lenyomtam az exponáló gombot, és pár másodperc eltelte után megszületett a kép. Ezek a szerelvények átlagosan 70-80 Km/h-val közlekednek és valami iszonyatos erejük van. Ezt akkor éreztem igazán amikor ott guggoltam nagyjából fél méterre, az elrohanó több tonna fém mellett. Nem kell mondanom hogy az adrenalin szintem milyen határokat feszegetett!
Ahogy a szerelvény beért az állomásra, szépen elvegyültem a leszálló utasok között.
Mint utóbb kiderült, a közlekedési vállalat épp aznap készíttette a jegy és bérletárak csökkentéséről szóló reklám filmjét, úgyhogy az összes metró járaton forgatási engedélyt adtak ki, amiről a forgalomirányítók is tudtak, és ezért nem szóltak egy szót sem! Még mielőtt valaki ezen a cikken felbuzdulva szeretne bemászni az alagútba, hozzáteszem, hogy senki ne próbálja meg utánozni, mert ha nem ismered a metró kiépítését akkor könnyen áramütést, illetve maradandó sérülést lehet szerezni.”
A városi fotózást egyfajta vizuális szociológiai tanulmánynak tekintem.
Az idős emberekben az elmúlást, a történelmet. A gyerekekben a lelki tisztaságot, a hajléktalanokban pedig az életet, és az akart-akaratlan döntések súlyát látom.
Az ilyen fajta sorosok rendkívül foglalkoztatnak. Ezért is fotózom le őket. Sokszor az emberek megbámulnak, miközben mellettük ülök és épp velük beszélgetek. Nem tudják hova tenni a dolgot, de ez igazából nem is érdekel. Ahogy tudom segítem őket. Étellel, itallal, és némi pénzzel.
A beszélgetésekért cserébe kapok egy képet, és egy történetet. És ez az ami igazán számít.
Maga az Ember...
Mert az ember alkotta a várost, és egyben a város alkotja az embert. Minden apró részlet, akár egy mellettünk elhaladó tekintet is része az életünknek. Még akkor is ha nem is gondoljuk fontosnak.
Ezen kívül rendkívül tisztelem azokat a dolgozókat akik a városért és értünk tették fel az életüket. A tűzoltókról szóló képeim ezt a fajta óriási felelősséggel járó hivatást mutatja be.
A városban való fotózást mindig bringával végzem. Ez a dolog is rendkívül közel áll hozzám. A kerékpározásban a szabadságot látom. És ez a közlekedési forma szintén része egy igazi nagyvárosnak. Ezért örökítek meg bicósokat.
A spontán portré képeket nagyon bírom. A beállított képeket kevésbé kedvelem. Bár, hozzáteszem az is lehet szép. Sőt! Másrészről pedig az alkotás folyamatát is szeretem meglőni, azaz fotóst fotózni.
Aki a gép mögött van az általában nem szereti ha egy másik gép rá szegeződik. Ezért is örökítem meg őket alkotás közben. Mert az jó...
Az elhagyatott helyeket meg kifejezetten kedvelem. Szerencsére mostanában több lehetőségem van az ilyen szürreális helyek bejárására. A magas placcokat meg egyenesen imádom! Éjszaka sokat szoktam a panel ház tetején ülni, és nézni a várost. Az egyik fény festős képemet is ott készítettem.
Egy jó zenével a fülben, órákat lehet ott eltölteni...
Nem tartom magamat igazi fotósnak, mert még sok mindent nem tudok. Mindössze 7 éve foglalkozom pillanatok megörökítésével. És még rengeteget kell tanulnom. Ezért is jelentkeztem egy szeptemberben induló fotográfus képzésre, hogy ezt a hivatást teljes mértékig elsajátítsam.
Eközben töretlenül nyomkodom az exponáló gombot.
Az urbansnob magazin kiállítása keretében 7 képemet állították ki a nagyközönség elé. És szerencsére kezdenek megismerni a népek. Egyre több megrendelést kapok. Az idei nyár legjobb alkotói élménye az volt, amikor a Harley Davidson fesztivál hivatalos operatőreként készíthettem felvételeket egy helikopterből. Na, az nagyon tetszett!
Meg amikor szintén ugyan itt egy kísérő motoron vonultam a több ezer fős motoros felvonuláson a dübörgő járművek között. Ott baromi jó videó felvételek születtek, és a kollégáktól csomó mindent tanultam. A városi fotózáson kívül még party fotókat, konferencia képeket, és portrékat készítek. Gyakorlatilag bármit.
Igyekszem minden kategóriában kipróbálni magamat, és a lehető legtöbbet kihozni az idő megfagyasztásának művészetéből. Akkor vagyok boldog, ha valakinek tetszik amit csinálok.
Ha a kép érzelmeket vált ki a nézőből...
Többek között megalkottam a Hungarian Urban Photography nevezetű oldalt, röviden [HUP] melynek folyamatosan növekvő létszáma a feltöltött érdekes képek hatására, egyre több látogatót vonz. Aminek nagyon örülök, mert jó érzés más emberek képeit csodálni,
és azon gondolkozni, hogy az illető vajon miképpen látja azt a világot, amiben élünk. Ez az ami érdekel...